Nagyapám, Szita József az 1970-es évek elején kutatóorvosként Indiába utazott, hogy a leprának egy bizonyos válfaját kutassa a chingleputi lepratelepen. Amikor orvosi céllal készített diáira rátaláltam, szembeötlő volt a képek ereje és azok személyes portré-jellege. A fényképek nem csupán patológiás esetek, nem kizárólag kutatási dokumentumok beteg bőrfelületekről, hanem meghökkentő – szinte művészi igényű – ember- és sorsábrázolások. Egészen bizonyos, hogy számára az ott töltött hetek, mely alatt a telepen a betegek életvitelében is osztozott, nem csak a kutatásnak, hanem egy a betegekkel való sajátos viszony kialakításának az ideje is volt. Azonnal elemi erővel kezdett foglalkoztatni a közösségvállalásnak, az empátiának a képi megfogalmazása. Ebben a fotósorozatomban a belehelyezkedés, a sorsokkal való azonosulás gesztusát kísérlem meg, művészi eszközökkel. Kettős közösségvállalás ez: elsőként a betegekkel való együttérzés kifejezése a fő célja e sorozatnak, másfelől azonban (a kamerába tekintve) az eredeti képek készítőjének nézőpontjában osztozom. Nem titkolt szándékom a tiszteletadás. Ilyen értelemben ez egyfajta hommage azóta elhunyt nagyapámnak. A lepra ugyanakkor nem csupán egy halálos betegség, hanem a társadalomtól való elzárás, a kitaszítottság szimbóluma is. Ez külön ok az irányukban tanúsított empátiára. A nyugati ember világában az empátia egyszerűen egy imázs része lett. Kellékévé vált egy szerethető képnek, melyet mutogatni akarunk magunkról. Lényegében azonban felszínes és képmutató. Pénzt utalunk jól kampányoló szervezeteknek meleg otthonainkból. Mindezt lehetőleg jól láthatóan tesszük. Lelkiismeretünk nyugodt és a világunkban továbbra sem szenvedünk kárt, vagy kényelmetlenséget. Ezzel a munkámmal a velejéig ható, valóban hiteles empátia fontosságára is fel szeretném hívni a figyelmet.
Koncepcióm az volt, hogy mindezt olyan eszközökkel érzékeltessem, amelyek valós esztétikai értéket hordoznak, és olyan médiumot válasszak, amely valóban alkalmas e témának a kifejezésére. A médium bizonyos értelemben adott volt, hiszen a fotó képezi ennek a munkának azt az alapanyagát, melyet a nagyapám hagyott hátra, és amely feldolgozásra került. A belehelyezkedés aktusa a projekció révén valósul meg. Ez maga a gesztus, a közösségvállalás jelképe, ahogyan az egészséges test a kóros elváltozásokkal terhelt ember bőrébe bújik. Azt szerettem volna, ha a szép és csúnya, egészséges és beteg, női és férfi, európai és ázsiai különbözőségei hangsúlyozzák ki azt a kontrasztot, amely valós távolság ugyan, de nem lehetetleníti el az azonosulást. A fekete-fehér, analóg fotográfia műfaja erre képileg is ráerősít.
A képzőművészeti hagyományban nem ismeretlen a rávetítéses fotó-, videó-munkák műfaja. A hazai művészeti életben a 70-es évek végén Kelemen Károly készít ilyen technikával sorozatot. Kelemen fotómunkái a koncept art képviseletében olyan képzőművészeti toposzokat dolgoznak fel, melyek meghatározzák a formalizmus elleni harc irányát Magyarországon. Nemzetközi porondon is számos példa van projekciós videómunkák előfordulására. A vetítés alkalmas tehát a jelentések összekapcsolására, valamiféle kompatibilitás elősegítésére.
Empath(olog)y c. fotósorozatomban a vetítést a családi örökség, a talált fotók újrahasznosítására használom fel. A cím önkényes szóösszetétele is a munkák jellegére próbál rímelni, ahogyan egyszerűen a semleges, egészséges test beleáll a fertőzött testek képébe.
My Grandfather, József Szita in Chingleput with his patients
